A magyarországi Sant’Egidio közösség rendszeresen látogatja a menekülteket az Európai Unió határán. Az egyik ilyen látogatásuk történetéről mesélünk most. Köszönjük Sarának, aki leírta és elküldte.
Egy meleg áprilisi reggelen a magyar-szerb határon találkozunk. János, aki angoltanár, Laci, aki informatikai doktorandusz és jómagam, aki gyakornok vagyok egy humanitárius szervezetnél. Együtt megyünk, ők magyarok, én olasz és összeköt minket a Sant’Egidio közösség. Ők Pécsen, én Budapesten vagyok önkéntes. Különböző helyzetekből érkezünk, különböző az életkorunk, de az első perctől kezdve szimpatikusak vagyunk egymásnak és oly buzgón állunk neki a menekülteknek szánt élelem elosztásának, hogy János vezetésével „kiváló munkát végeztünk”.
Elsőként a szabadkai menekülttáborba megyünk, Szerbiába, majd a röszkei és a horgosi táborok következnek, amelyek a magyar-szerb határ szerb részén találhatók. A nap első feladata, hogy elérjük Mehrdadot, az afgán származású fiút, akivel majd a két tábort látogatjuk meg. Átadjuk papírjainkat és az ellenőrzés után átlépjük a határt. Megállunk, egyszer csak szemből, a mezőn Mehrdad jön felénk. Jókedvűen mosolyog, olyan úton jött Európába, amelyről már sokaktól hallottunk: Pakisztánból indult, majd Törökország után a tengeren Görögországba ment, ahonnan gyalog nekivágott az úgynevezett „balkáni útvonalnak”. Szerbiába érkezett és hónapok óta a magyar-szerb határon, a röszkei menekülttáborban él.
A határról a szabadkai menekülttáborba megyünk, eközben meséli el utazását, történetét, táboron belüli életét, körülményeit. Megkérdezem, a nap során milyen tevékenységgel foglalkoznak. „Semmivel” – mondja. Hozzáteszi azért, nagy szerelmese a történelemnek és nagyon szeret olvasni. A fal magyar oldalán sorakoznak azok a konténerek, amelyekben a menekültek kénytelenek várakozni, hogy kivárják nemzetközi védelem alá helyezésük. .jpg)
Az afgán fiú elmondja, hogy a konténerek színe különböző. A kékben vannak az egyedülállók, a vörösben és a fehérben a családok. Közben megérkezünk a szabadkai menekülttáborba, Szerbia északi részén. Kisgyerekek csoportja fogad, szemükben csupa elevenséggel és kíváncsisággal, körbevesznek és végig velünk maradnak, amíg bejárjuk a tábort. Ahogy körbejárunk, elmegyünk a szerb Vöröskereszt sátrai mellett és otthagyjuk mindazt, amit hoztunk: zöldséget, gyümölcsöt.
Az országok, ahonnan érkeznek: Irak, Afganisztán, Szíria, Pakisztán. Szinte a teljes közel-keleti térség felsorakozik. Egy iraki kislánnyal sikerül néhány szót váltanunk, de szólnak, el kell jönnünk. A tábort gyorsan elhagyjuk és elindulunk a másik felé, Szeged irányába. Ez pontosan Magyarország és Szerbia határán fekszik. A terepjáróból kiszállva lábam elsüllyed a törmelék és az apró homok furcsa elegyében. Néhány lépés után meglátom magam előtt a falat. „Jézusom” – hebegem.
Szomorú, de szemben találom magam a hírhedt acélfallal, amelyet 2015 nyarán Magyarország és Szerbia között építettek a teljes országhatáron. A másik drótkerítés májusra fog elkészülni, de megdöbbenek, már majdnem kész van. A drótkerítés túloldalán több tucat, kék, vörös, fehér színű konténer áll, ahogy Mehrdad előre mondta. Mondják, hogy alig ellenőriz a rendőrség, ott vannak a kamerák, azok figyelnek mindent.
Úgy döntök, hogy végigmegyek a kerítés mentén, Laci velem jön: átvágunk az ENSZ sátrai között, lábasok, cipők, tábori tűzhelyek vannak itt ott. Feltesszük magunkban a kérdést, vajon hogyan viselték el a tábor lakói az elmúlt tél zord időjárását, vagy nyáron hogy fogják bírni a műanyag sátrakban, amelyek túlhevülnek.
Gyerekek hangját hallani az egyik konténerből, de nem látjuk őket. Amikor befejezzük az egész táborra kiterjedő sétánkat, visszafordulunk, majd megörülünk, mert Mehrdad két fiatal barátja ér minket utol. Elnézem őket, milyen erő van bennük, hogy mindezeket a körülményeket elviselik, gondolok itt az elfoglaltság nélküli napjaikra, munka és szabadidős tevékenység nélkül. Bár Mehrdad szereti a könyveket, történelmet is tanult, miért ne taníthatná a tábor kicsi lakóit? Miért kell, hogy ezek a fiatal életek haszontalanul teljenek, amíg válaszolnak kérelmükre, hogy védjék meg őket a számtalan veszély ellen, ami elől elmenekültek? Azt a pénzt, amit a fal építésére költöttek nem lehetett volna a menekültek társadalmi integrációjára fordítani? Olyan kérdéseink vannak, amelyeket valószínű senki nem válaszol meg.
Belőlük pedig árad a mosoly, a kedvesség. Mekkora erő van ezekben a fiatalokban! Szívük mélyén tele vannak reménnyel, hogy számukra is lesz majd biztos jövő.
.jpg)
Mehrdad ott marad a táborban. „Sok szerencsét, srácok” – megöleljük egymást, majd magunk mögött hagyjuk a tábort, ismét átmegyünk az ellenőrzéseken és belépünk Magyarországra. Veszélyes utak, életek, drámák, remények. Ezekről beszélgetünk, majd megvitatjuk, amit láttunk és elkeseredünk, mert rengeteg a kérdés, a falról főként, az értelméről. Miért kell két ország határán, műanyag sátrakban, a senki földjén embereket bezárva tartani? Ráadásul 175 kilométer hosszú kettős acélkerítés fut mellettük, amelynek tetején dupla szögesdrót éktelenkedik, nem értjük.
Egyvalamiben viszont biztosak vagyunk, büszkék lehetünk, hogy olyan emberekkel találkoztunk, akik a világ egyik elfeledett zugában élnek, körülményeik dacára, minden egyes nap erőt merítenek, hogy reménykedjenek egy szebb jövőben, amely távol van minden rettegéstől, távol a bombázásoktól.
