V. dühös, elhúzódik a többiektől. Aztán felderül és engedi, hogy Brunilda közelebblépjen: „Tudod néha találkozom a rokonaimmal, rengeteg dolgot hoznak nekem”– mondja. – De nem a dolgaikra van szükségem, én őket akarom.” Az elbasani pszichiátriai korház betegei keveset beszélnek, de örömüket nagyon jól kifejezi az öröm, amelyet barátaik apró figyelmességei, szeretetteljes figyelme miatt éreznek.
A Sadik Dinci kórházban betegek, egykori fogvatartottak, kábítószeresek, prostituáltak és fogyatékkal élők laknak. Scutariban, egy árvaházban töltött hosszú évek után L. egyszerűen úgy került ide, hogy árvaházban nőtt fel és felnőttkorában nem volt hova mennie.
A Sant’Egidio közösséget nagyon várják: a nyaralás, a „szolidaritás nyara” után a 300 ellátott várja karácsonyt, az ebédet, a látogatást.
Az ünnepi ebéd előtti óra a szépítkezéssel telik: a hölgyek a hajukat igazgatják, kifestik körmeiket, a férfiak ellazulnak, hagyják, hogy a borotválkozás utáni arcszesz beivódjon bőrükbe. Idén a különböző közösségekből –Rómából, Nápolyból, Novarából, Livornóból – és több mint húsz genovai fiatal töltötte a szilvesztert Albániában. Az új évet köszöntve, több száz barátjukat látogatták meg. Köztük voltak az elbasani pszichiátriai klinika betegei, a shenkolli börtön lakói, gyermekes családok Lezhe és az északi Mirdita körzetéből.
Kettős céllal jöttek: azért, hogy üdvözöljék a kirekesztett embereket és kifejezzék nekik közelségüket, másrészt, hogy kivigyék kikapcsolódni a betegeket. Az egyik legszebb kirándulás az volt, amikor felmentek a drótkötélpályán, Tirana mellett, a Dajti hegyen. Miután lejöttek – a jelenlévők közül néhányan még havat se láttak –, fergeteges hócsata kezdődött. Végezetül elkészült egy hóember is. A barátságban valóban szavak nélkül is megértjük egymást!
