Ferenc pápa elmélkedése az ökumenikus imáságon a Szent Ferenc-bazilika alsó templomában:
A megfeszített Jézussal szemközt mi is újra halljuk az ő szavait: „Szomjazom” (Jn 19,28). A szomjazás – az éhségnél is jobban – az ember legnagyobb ínsége, és egyben legnagyobb nyomorúsága. Így szemléljük a Magasságos Isten misztériumát, aki irgalomból nyomorulttá vált az emberek között.
Mire szomjazik az Úr? Nyilván vízre, hiszen a víz nélkülözhetetlen az élethez. De főleg szeretetre szomjazik, amely nem kevésbé nélkülözhetetlen az élethez. Arra szomjazik, hogy nekünk adhassa szeretetének élő vizét, de a mi szeretetünkre is szomjazik, arra, hogy mi szeressük őt. Jeremiás megfogalmazta, hogy Isten tetszését leli szeretetünkben: „Emlékszem ifjúkorod hűségére, jegyességed idejének szeretetére” (Jer 2,2). Ugyanakkor Isten szenvedését is emlegette, amikor az ember – hálátlanul – visszautasította a szeretetet, amikor – mintha ma is ezt mondaná az Úr – „elhagyott engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ásson magának, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet” (Jer 2,13). Ez a „kiszáradt szív” drámája, a nem viszonzott szereteté, és ez a dráma megismétlődik az evangéliumban, amikor Jézus szomjazására az ember ecettel, megromlott borral válaszol. Ahogyan a zsoltáros prófétaként előrelátva panaszolta: „szomjúságomban ecettel itattak” (Zsolt 69,22).
„A Szeretetet nem szeretik”: egyes elbeszélések szerint ez volt az a valóság, amely zavarta Assisi Szent Ferencet. A szenvedő Úr iránt érzett szeretetből ő nem szégyellt sírni és hangosan jajveszékelni (vö. Fonti Francescane [Ferences források], 1413 [A három társ legendája, V., 14.]). Ugyanezt a valóságot kell szívünkben hordoznunk, amikor a megfeszített, szeretetre szomjazó Istent szemléljük. Kalkuttai Teréz anya úgy rendelkezett, hogy valamennyi közösségének kápolnájában a feszülethez közel legyen kiírva: „Szomjazom.” A kereszten függő Jézus szeretetszomjának csillapítása a szegények között is a legszegényebbek szolgálatával – ez volt az ő válasza. Az Úrnak ugyanis csillapodik a szomja a mi könyörületes szeretetünk által, az Úr vigaszra lel, amikor nevében lehajolunk mások nyomorához. Az utolsó ítéletkor „áldottaknak” nevezi majd azokat, akik inni adtak a szomjazóknak, akik konkrét szeretetet tanúsítottak a szükséget szenvedőkkel szemben: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Jézus szavai kérdőre vonnak minket, szeretnének befogadásra lelni szívünkben és válaszra lelni életünk tetteiben. Az ő „szomjazom” mondatából kihallhatjuk a szenvedők hangját, az ártatlan kicsinyek rejtett kiáltását, akik elől el van zárva e világ világossága, a szegények és a békét leginkább áhítók esdeklő könyörgését. Békéért esedeznek a népeket gyűlölettel, a földet fegyverekkel beszennyező háborúk áldozatai, békéért esedeznek azok a testvéreink és nővéreink, akik bombázások fenyegetései között élnek, vagy otthonuk elhagyására és kivándorlásra kényszerülnek, az ismeretlen felé, mindenüktől megfosztva. Ők mindannyian a megfeszített Jézus testvérei és nővérei, Isten országának kicsinyei, az ő testének sebeket hordozó, kiszáradt tagjai. De ők gyakran, mint Jézus, csak az elutasítás keserű ecetét kapják. Ki hallgatja meg őket? Ki próbál választ adni nekik? Legtöbbször csak a közöny fülsüketítő csendjével találkoznak, a bosszankodó emberek önzésével, azok ridegségével, akik segélykiáltásuk felett oly könnyen térnek napirendre, ahogyan tévécsatornát vált az ember.
A megfeszített Krisztussal, „Isten erejével és bölcsességével” (11Kor 1,24) szemközt mi, keresztények arra kapunk meghívást, hogy a nem szeretett Szeretetet szemléljük és irgalommal árasszuk el a világot. A kereszten, az élet fáján, Isten a rosszat jóvá változtatta; nekünk, a megfeszített Jézus tanítványainak is az a feladatunk, hogy „életfák” legyünk, akik magukba szívják a közöny szennyezett nedveit, és visszaadják a világnak a szeretet oxigénjét. A kereszten függő Krisztus oldalából víz folyt ki, az életet adó Lélek jelképe (vö. Jn 19,34); így belőlünk, őbenne hívőkből áradjon együttérzés mindenki felé, aki ma szomjazik!
Adja meg nekünk az Úr, hogy miként Mária a kereszt alatt, mi is egységben legyünk vele és közel legyünk a szenvedőkhöz. Ha odalépünk azokhoz, akik ma megfeszítve élnek, és a szeretethez erőt merítünk a feltámadott Megfeszítettből, akkor még nagyobb lesz az összhang és a közösség közöttünk. „Ő ugyanis a mi békénk” (Ef 2,14), ő, aki azért jött, hogy békét hirdessen közelieknek s távoliaknak egyaránt (vö. Ef 2,17). Őrizzen meg mindannyiunkat szeretetben, és gyűjtsön egységbe minket, abba az egységbe, amely felé úton vagyunk, hogy azzá váljunk, aminek ő szeretne minket látni: „eggyé” (Jn 17,21).
Tőzsér Endre fordítása
Forrás: Magyar Kurír
